A rég várt út részletei - 6. felvonás

Az utolsó nap... hmm :)) még mindig emlékszem, hogy milyen.... najó igazából nem emlékszem arra, hogy milyen volt a napfelkelte, de olyan jól hangzott volna itt....
Szóval felkeltünk. Tisztálkodtunk, rendbe raktuk a cuccokat, meg hasonlók. Aztán fogtunk magunkat, és elmentünk a közeli boltba vásárolni sok-sok szalámit, zsömlét, amitől rendesen jól laktunk, talán túlságosan is, de gondoltuk ez nem lesz baj, mert már csak 70 kilcsi volt hátra Prágáig, az utunk végső céljáig!
Az úton jó ütembe haladtunk, és egyre több és több lett a Prága felé menő és onnan jövő Staro Pramenes teherautók száma.
Még négy vagy öt hegyet másztunk meg, és mindegyiknél abban reménykedtünk, hogy mögötte Prága terül majd el, de csalódnunk kellett, mert bizony egyik után se az jött. Azért megnyugodtunk, amikor beértünk Prága járásába (azt hiszem járások vannak ott).
Persze ekkor már nem volt nehéz a végső útszakasz, csak bosszantónak bizonyultak a hegyek. Ahogy közeledtünk a város felé, volt egy kocsi, amelyik bevágott elénk egy alacsonyabb rendű útról, nem lett volna gáz, de rendesen fékeznünk kellett, és anyáztunk is rendesen rá.
Aztán jött a rémálom. A Prága előtti utolsó 10 km. Szörnyű volt! Áh, azt a stresszt senkinek nem ajánlom! Pff. Hatalmas forgalom, keskeny út, biciklisek semmibe vétele, nagyjából így lehet leírni az ottani helyzetet. Többször szükségesnek bizonyult letérni az útról a járdára, bár általában még járda se volt, hanem csak az út melletti szántás, vagy köves rész. Kamion elől úgy rántottam le a biciklit az útról, mintha a halál loholnak mögöttem. Szerencsére, megúsztuk mindenféle különösebb esés nélkül, ami szintén csodának számít, szerintem.
Egyszer egy rendőr elengedések lehetővé tétele céljából is lehúzódtunk, amit a rendőr meg is köszönt. Ámultunk egyet, mert az ilyesmi ritka Magyarországon.
Végül elértük ennek az útnak a végét, és ráhajtottunk egy szélesebbre. Majd átmentünk a körgyűrű felett, ezután ipartelepek, sötét helyek következtek, némelyik igen büdös szaggal bírt.
Lepukkant lakótelepek tarkították a külvárost, a legszegényebb negyed, gondoltuk, ahogy a széles, villamos által szelt útról láttuk. Eléggé szoci környezet volt.
Aztán beértünk a normálisabb és gazdagabb részekre. Előbb egy jobb állapotú lakótelepre, később pedig egy kertvárosi részre, ahol neki álltunk keresgélni az esti szálláshelyet. Találtunk is hamar viszonylag, csak eléggé el volt rejtve. A neve Dajane Penzion volt, és egy nagyon aranyos idős házaspáré volt a ház. A bácsi inkább németül értett meg minket, míg a néni beszélt kicsit angolul is. Érdekesnek tűnt akkor, hogy a vendéglátáshoz szükséges dolgokat viszonylag jól beszéli, míg a többit nagyon zötyögősen, akadozva és rosszul. Most már tudom, hogy valószínűleg azért van ez így, mert ezek a dolgok létfontosságúak ahhoz, amivel foglalkoznak, viszont a többi nem, így arra nem emlékszik annyira a régi tudásából, ami valószínűleg igen jó volt neki.
Jóindulatú, kedves házaspár volt egy agresszív kutyával, szerencsére nem nagyon engedték közénk.
Valószínűnek tartottuk, hogy régebben családi házként funkcionált a panzió. Talán éppen az ő gyerekeik távozása után alakították át.
A szobák nagyok voltak, tetőtériek, konyhával, fürdőszobával és terasszal rendelkeztek. A reggeli 2 euró volt per fő, míg a szállás 900 korona. Foglaltunk Attilának és Hanzinak is szobát, akik délután érkeztek.
De mielőtt megjöttek, punnyadtunk a szobában egy jó kis tusolás után, úgy ültem a szobában a fotelben, mint aki gyilkolni készül, amikor Marci kijött a zuhany után. Vicces volt, de kb mindenen röhögtem akkor. Hisz odaértünk, boldogok voltunk. Teljesítettük azt, amit nagyon kevesen tettek meg addig, najó legalábbis az ismeretségi körünkből :)
Marci apukája és Hanzi lecuccoltak a másik szobába, majd elmentünk kajálni egy közeli kis étterembe, ami nagyon hangulatos volt. A kaja isteni volt, Attiláé késett a legtöbbet, de amikor kihozták, a nyálam majd kifolyt az asztalra. Egy óriási disznócomb jól megsütve megfűszerezve... hmmmm!
Az étterem mellett volt egy tábla, rajta a lamborghini jele. Ezt azért emelem ki, mert mielőtt elindultunk, gondolkoztunk egy lamborghini tandem biciklin, de végül maradtunk a jó öreg tájváni tandemnél, hehe. Mindenesetre felhúzott egy picit, amikor megláttam azt a táblát, és kicsit azóta is bosszant, ha egy olyat látok.
A belvárosba villamossal mentünk jó sokáig, próbáltunk jegyet venni valahol, telefonon is, de nem ment valami fényesen, így blicceltünk.
És hogy milyen volt Prága? Berúgtunk-e, ahogy akartunk? Haza jutottunk-e? Az mind kiderül a Prága című lezárásból ;)

A rég várt út részletei - 5. felvonás

Szerdán, vagyis másnap indultunk el Velké Bitesből Kutná Hora felé. A táv 123 km hosszúra volt tervezve, és ennyi is lett, amivel nem számoltunk, az az volt, hogy ebből a 123-ból 110 hegyes völgyes menet volt.
Velké Bitesből egy dombbal indítottunk, ami bemelegítésnek durvára sikeredett, de utána szépen haladtunk a nap további részében. A táj mellettünk gyönyörű volt és változatos, ahogy süvítettünk, főleg emelkedőn felfelé...
Keresztülhaladtunk Ždar nad Sazavoun, majd még egy nagyobb domb következett Havlickuv Brod előtt, ahol is megkergetett minket egy méhecske... hogy az ember mire nem képes hegynek felfelé, ha üldözi egy ilyen fenevad?!
Havlickuv Brodban kapott el minket az iszonyatos jégeső még Marci apukájával, amikor elugrottuk megnézni az utat autóval. A tandemen is megörültünk, amint megláttuk a város üdvözlő tábláját, ám ez a boldogság hamar elmúlt, amikor is kristálytisztává vált előttünk, hogy itt bizony elég nagy a forgalom, elég keskenyek az utak, és nem nagyon tolerálják a gyalogosok, ha felhajtasz a járdára biciklivel, de hát muszáj volt....
A város végén megálltunk egy abcnél, hogy vegyünk vizet. Majd folytatódtak a dombok, hegyek és völgyek. Mielőtt teljesen elfogytak volna, még azért kerestünk egy nagy kalandot magunknak, pontosabban az talált meg minket. Az egyik kisebb faluban (vagy városban) leszakadt az első csomagtartónk. Előtte is mozgott oldalra, néha súrolta a kereket, de nem gondoltuk volna, hogy le akar majd fordulni. Mielőtt megtörtént volna, emlékszem, hogy odanéztem, de már nem tudtam mit tenni, a csomagtartó elindult előre... jött egy hopp, majd még egy, ahogy a két kerékkel átgázoltunk a cuccokon. Vicces volt, és egyben igen nagy szerencsénk is volt, mivel nem lett bajunk, még el se estünk. Röhögtünk. Aztán a Marci nadrágszíjával felerősítettük rá a csomagot, és mentünk tovább. Persze, innentől kezdve Marci kevésbé bírt tekerni, max félgőzzel.
Ismét útépítésbe ütköztünk, ahol végig tolnunk kellett a bicót, de már csak 1-2 km volt hátra. Közel voltunk, majd el is értük Kutná Horát. Röviddel a GPS bekapcsolása után, az be is szart, így céltalanul mászkálni kényszerültünk a dombon fekvő (mellesleg csodaszép) városban. Tök fáradtak voltunk, és majd éhen döglöttünk, ahogy kerestük a kempinget, ahol megszállhatunk.
Marci cipelte a bicikli mellett a rákötözött súlyos táskát, én meg toltam a maradék jó pár kilós vadállatot. Kb. 1 óra mászkálás után megtaláltuk a helyet, ami Barbarossa névre hallgatott. Sokáig nem maradtunk, csak lecuccoltunk, és ahogy voltunk cangás ruhában vágtunk neki kaját keresni.
Először egy pizzériába vezetett a hasunk, majd mivel fejenként egy pizza semminek bizonyult, továbbálltunk egy étterembe. A lehető legpuccosabb éttermet találtuk meg, szerencsére. Ahol igencsak sokat kellett várnunk a kajára. Így ott büdösen, koszosan kezdett kicsit kényessé válni a helyzet. Viszkettem a nyamvadt kis bogaraktól, amiket Csehország rejt a tájain. Elkezdtem hát levakarni magamról őket a villával, de erre nem szóltak semmit. Próbáltam feltűnés mentesen csinálni, talán sikerült. Megkajáltunk, fogalmam sincs, hogy mit, aztán 10% borravalót is hozzácsapva a számla végösszegéhez, távoztunk. A borravalónak nagyon örült szemmel láthatóan a csaj, aki felszolgált.
A városról még annyit, hogy nagyon festői volt, tele girbegurba utcákkal, könnyű volt eltévedni, mégis szívesen visszamennék egyszer majd.
Visszamentünk a kempingbe, ahol egy darab tusolós zsetont vettünk, amin a tulaj (elég ittas állapotban lévő ürge) jót röhögött. De miért csak egyet vettünk??! Na ez örök rejtély marad, azt hiszem.
Marcinak összegyűjtöttem a helyi pénz érmekészletét (forgalmi érmesort).
Sátort állítottunk, majd aludni tértünk, és csak másnap mentünk fürdeni, tisztálkodni.

Folytatása következik....

A rég várt út részletei - 4. felvonás

Szóval.... a 4. napon....
Mikor felkeltünk kimentünk reggelizni... azóta se ettem szállodában olyan jó reggelit, mint ott. Volt mindenféle, ami finom, ami jó, és ami egészséges is persze. Kifejezetten elégedett voltam a nagy választékkal. És össze-visszaettem a különböző lekvárokat, vajakat, felvágottakat, sajtokat, és joghurtokat, ittunk egy teát is. Majd el kezdtünk készülni az útra.
Kiöntögettem a kulacsokból a poshadt vizet és izotóniás italunkat, majd feltöltöttük őket hátul a parkolóban. Kezemben egy kis műanyag csomag, benne fehér por.... kicsit se néztem ki drogosnak, áh dehogy!:) Elmentünk gumibelsőt venni még, és nem tudom, hogy ezen a napon, vagy a harmadikon, de Breclavban veszett el az egyik bicós kesztyűm, sajna.
11 is volt, mire végre útnak indultunk.
A Pozsony- Prága vasúti pálya mellett vezetett útunk észak elé, többször átszeltünk jobbról és balról, ahogy haladtunk. A közelben volt a 1-es autópálya is, de nem láttunk rá.
Már körülbelül 14 km-t megtettünk, mikor közeledni látszottunk Hustopecéhez. De sajnos Murphy úgy döntött közbe szól ma is. És a betonlapokkal burkolt úton egyszer csak a váltónk megadta magát. Fogta és kitekeredett a helyéről és kampec. Hát klafa! Fogtam letéptem, hogy azért hadd guruljon szegény hátsó kerék, és betoltuk a paripát a városig. Épp burkoltak a srácok ott, így volt egy kisebb dugó, és ráadásul meleg is. 2 km után végre beértünk Hustopecébe.
Aztán ahogy betértünk a benzinkútra, az információ forrásunkhoz, megkérdeztük, hogy hol találunk bicikli szervizt. Az egyik krapek megértette a szerviz szót, és elmagyarázta több nyelven, hogy merre és hogyan, valamint megmutatta térképen is a helyet. Köszöntünk.
Ahogy meg van írva, eltévedtünk. Sebaj, összefutottunk az imént magyarázó benzinkutassal, aki olyan rendes volt, hogy elkísért minket egészen a szervizig, ahol elmagyarázta a szerelőnek, hogy mit is kéne csinálni a bicóval.
Kicserélte a Schimano váltónkat egy teljesen ugyanolyanra, röhögtem is, és Marcival megállapítottuk, hogy ismét bírni fog 500 kilométert.... meg azt is, hogy a legtöbb cseh nagyon rendes, és nem akarnak átverni. Kb. 5000 forintot fizettünk átszámítva, és még centírózás is volt az árban, tényleg rendes volt a szerelő hiába nem értett se angolul, se németül, se sehogy, ahogy mi.
Szegény Marci az egész javítást kint vészelte át a csomagokra vigyázva a nagy melegben. Unatkozott is rendesen. Tovább...
Hustopece után lassan megeredtek a dombok felénk, fogyott a víz, és valamiért (Moha bá) megint letértünk az eredetileg általunk kitalált útról. Kis falvakon mentünk keresztül, és hát a víz csak fogyott és fogyott, majd elfogyott, és meleg volt....
Az egyik faluban volt egy picike templom, előtte pedig egy nyomós kút. Szomjazva odatekertünk gyorsan, ám a kút nem működött. Pff. Hát ott én majdnem belerúgtam a kútba, de ehelyett csak felnevettem. És folytattuk a vízkeresést. A következő, vagy talán még ugyanabban a faluban találtunk egy kisboltot, ahol vágyakozva vettünk vizet, fizettünk és ittunk.
Az eredeti terv szerint bementünk volna Brnoba is, de mivel volt a kis kitérőnk, úgy esett, hogy gazdaságosabb volt mégse bemenni, és ahogy egy elkerülő útra felvezető emelkedő jött, jól összebalhéztunk Marcival. Nagy emelkedő volt, és Marci nem hitte el, hogy nem tudok lejjebb váltani már, és csak szórakozom. Könnyedén felmentünk dühből a végére... és hamar kibékültünk.
Ezután újabb és újabb emelkedők következtek, majd egy hegy jött hosszú kanyargós úttal felfelé, és egy vasúti átkelővel díszítve. Moha bá ezen a napon megmutatta, hogy tud szívatni rendesen. A legmagasabb hegyet rakta elénk, amit csak képzelni bírtam. A lábánál Marci miatt álltunk kicsit, elhajtott egy szuper Audi mellettünk (biztos a vonatról szedték le, amit láttunk az útról még korábban - gondoltam). Aztán ezen az emelkedőn rákényszerültünk olyanra, amire azelőtt még soha hegy miatt, és utána se többet: tolnunk kellett a biciklit. Hát toltuk, igaz felváltva, de így is nehéz volt, megterhelő. Fent a legtetején Marci hallott egy farkasüvöltést ("amúgy ott tényleg élnek farkasok"- Marci hozzáfűzése), én pedig röhögtem rajta, tisztára beparázott, hehe. Végül nem evett meg minket, persze lehet, hogy azért, mert büdösek voltunk és izzadtak... ki tudja! Mindenki jól járt!
Ezután egy laza és hosszú gurulós szakasz következett. Párszor még átszeltünk a síneket, amik immár Prágát és Brnot kötötték össze kelet-nyugat-i irányban. S lassan, de biztosan megérkeztünk Velké Bitesbe. Tipikus turista kisváros volt. A szállásunk pedig egy elég puccos hely lett. Lift, vörös kárpit, meg elég sok hasonló dolog. Sajnos a cangát nem igazán tudták hová rakni, ezért a folyóson hagyták, amiből később kisebb vita lett a főnök és az alkalmazottak között, mert egy kövér német gyerek nem fért el tőle.
Kaptunk kaja jegyet, a vacsi benne volt az árban, azt hiszem, és így lehetett leenni. A földszinten két étteremrész volt, ami állt egy jegyes oldalból, és egy klasszikus oldalból, vagy valami hasonló elosztást találtak ott ki rá, nem egészen értettük a logikáját, hiszen egy ház, meg minden.
Miután megettünk az első adag kaját, mondtuk, hogy "Two more, please!", de félreértették, és mindenképpen meg akartak nyugtatni minket arról, hogy másnap is ehetünk ott. Így fogtunk magunkat és átszlisszoltunk a másik étterem részre, és ott is ettünk egyet. Ott a falon nagy sztárok fényképei voltak kint, talán azoké, akik jártak ott, nem 100.
Az emeleten már várt a szobánk, ami egész jól berendezett, kicsit germános stílusú hely volt. Nem kicsit voltunk fáradtak és szédültünk, de még előttünk állt 193 km.
Itt véget ért a kedd, és aludtunk egy szépet.

Folyt. Köv.

CÉLTALANUL

- Meglepődnél, ha azt mondanám, hogy soha nem tudtam, merre menjek? Soha nem én irányítottam a sorsomat? - kérdezte a fiatal fiút.
- Hehe, biztosan! Te egy talpra esett ember vagy. Látszik rajtad, hogy tudod, mi lesz a következő lépésed. Látod magad előtt a jövőt, pontosan úgy, ahogy meg fog történni majd.
- Pedig tévedsz. Szerencsém volt eddig az életben. És azt hiszem, így van vele a legtöbb ember. Csak van, aki kevésbé szerencsés...
- De... - hitetlenkedett az ifjú - akkor hogy lehet, hogy azt csinálod, amit szeretsz? Azzal vagy, akit szeretsz?
- Ezt is rosszul látod... Csinálom ezt, mert így jött ki, és elfogadtam, sőt szeretem is. De nem volt célom soha. És megfogtam Isten lábát, amikor találkoztam Vele, és megismerkedtünk.
- Tényleg?
- Igen, tényleg. Szerencsém volt, ám nem biztos, hogy ez mindig így marad. Meglehet, hogy maholnap elvesztem mindenem, és földönfutó leszek, aki az utcán él egyedül...
- Áh, azt már egyáltalán nem tudom elképzelni rólad.
- Pedig jöhet egy árvíz, kitörhet egy háború, felemelhetik az adókat még jobban, bármi megtörténhet. De az a jövő zenéje. Nekem nincs célom. Élek így boldogan, és mindig azt csinálom, amit épp elém hozz az a szövőművész. Szeretem az embereket, legfőképpen a feleségem és a két lányom. Úgy érzem, hogy ez elég.
- De akkor hova tartasz?
- Nem tudom. Édes fiam, ezt bizony nem tudom. Kéne? Vajon tényleg szükséges lenne? - gondolkodott el a férfi.

Csillagok

Hmm.. Szeretem a csillagokat! Pedig milyen kis apró dolgoknak tűnnek innen nézve a Földről. És mennyi van! Gyakran képzelem el, hogy egy-egy csillag talán életet rejt, vagy talán már letűntek rajta a civilizációk, és fel is robbant réges-régen...
Volt időszak, amikor csillagász akartam lenni... Igen, csillagász, aki csillagokat vizsgál, tanulmányozza őket, és leírja, amit lát. Tetszett a dolog! Még Nagyapával vizslattunk gyakran őket nyaranta, amikor kisgyerek voltam. Volt is egy könyve a csillagokról, emlékszem a halvány kék borítójára, nagyon szerettem. Rengeteg csillagképet megtanultam belőle, és azt a párat, ami látszott akkor, amikor ott voltunk, meg is kerestem, és nézegettem akár órákon át...
Milyen jó is volt az! Bezzeg, most már csak a Kis Göncölt ismerem fel, ami elég gáz:(
Azon gondolkoztam a minap, hogy egy csillag egy év múlva is ugyanott lesz újra? Vagy milyen ciklusokban változik az égbolt? És mikor láthatom azt a csillagot újra, amit éppen akkor láttam meg, mikor Pannit haza kísértem? Egy év múlva, azt hiszem, megint ott lesz, mert egy picit utána néztem, és az derült ki, hogy a csillagképek az év bizonyos hónapjaiban láthatóak csak az égbolton. Azt is olvastam, hogy nem mindegyiket lehet látni Magyarországról. De az a csillag ott volt, tehát látni fogom jövőre is, és szeretnék emlékezni rá, nem akarom elfelejteni, mert ez most fontos nekem!
Pedig csak egy parányi fénylő valamiről beszélek innen fényévekre, amit igazából fel sem bírok fogni, olyan távol van.... na azt hiszem ezért szeretem annyira a Sci-fit:)) Éljen a Star Wars és a Csillagkapu!
(köszönöm Nagyapa, nyugodj békében!)

A rég várt út részletei - 3. felvonás

Hétfőre kipihentem ébredtünk, összecuccoltunk, megreggeliztünk, aztán jött a fizetés....
105 Eurót számolt ki nekünk a csajszi, viszont nálunk csak 100-100 volt kártyán is meg készpénzben is, ezért egy ilyen kombinált fizetést szerettünk volna alakítani. De végül a csaj elengedte nekünk az 5 Eurót. Hogy azért mert kedves volt, vagy azért mert büdösek voltunk, nem tudom... Ugyanis a ruhánk nem száradt meg teljesen, viszont beposhadni volt ideje a szekrényben. Igen, tudom... szekrénybe raktuk, balfaszok voltunk akkor még rendesen.
Na elindultunk felfelé a hegyre északnak megkeresni a 2-es utat. Felfelé találtunk egy szlovákot, aki egész jól beszélt magyarul. Ő próbált némi útba igazítást adni, de azért még tévelyegtünk egy keveset a domboldalon fel-le, mire rátértünk végre a 2-esre.
Hmm. Marci úgy emlékszik ezen a napon álltunk meg a Tescoban. Lehet, hogy igaza van. Vett ki pénzt, és vásároltunk barackot (mert azt szerettem akkoriban nagyon), míg Marci banánt kért.
A 2-es egy viszonylag széles, nem olyan rossz aszfalt út volt észak felé. Ahogy haladtunk rajta egyre többet és többet, végig lógott az eső lába, nem tudtuk, hogy mikor zúdul ránk az ég.
Aztán egyik megállónknál találkoztunk egy szlovák turistával, aki az egész ország körbetekerését célozta meg magának. Néhány szót váltottunk, majd ittunk egy forrásból, ahol kicsit azon agyaltunk, hogy majd ez mennyire fogja visszavetni a teljesítményünket. Miért? Mert ki tudja mennyi ammónium nitrát volt benne.... ehh:)
Kaptunk egy defektet, ekkorra eleredt az eső is, de jókedvvel megragasztottam a kereket, és folytattuk utunkat. Úgy terveztük, hogy Szlovákiából egyből a csehekhez megyünk át, de Moha bá nagyon Ausztriába akart vinni minket, mi meg mentünk utána, ha már így akarta.
Az osztrák határon elkapott a zuhé. A fedett és persze üres határbódéknál megálltunk pisilni egyet. (ez fontos igen!:))
Ausztria persze hirtelen más volt, mint Szlovákia. Vékony kis utak, tele erdővel, fákkal. Ahogy beléptünk az országba, egy kis híd vitt át egy pici patak vagy folyó felett. Aztán átmentünk pár tipikus osztrák falun, majd közelítettünk Csehország felé...
A határ előtt elkapott minket a késztetés a nagydologra, így megálltunk. Felmentünk az út melletti kis dombra, a kukoricásba, és bámultuk az autók tetejét röhögve...
A cseheknél találtunk egy benzinkutat, ahol megkérdeztük, hogy hol van a legközelebbi kemping. De kemping az nem volt, csak szálloda, vagy panzió. Szegény Marcinak itt kellett szembesülnie azzal, hogy tényleg nem tudok németül, és nem csak szerénységből mondom. Odáig azt hitte, hogy azért annyira tudok, mint angolul. Hát nem!
Eldöntöttük, hogy Breclavban töltjük az éjszakát majd. Sok keringés után, és persze éhezés, mert én nagyon éhes voltam, szerintem Marci is, szóval végül megtaláltuk az ajánlott helyet. Kedves kis hely volt már kívülről is, kerthelyiséggel meg kinti, benti teniszpályákkal is rendelkezett.
Előre kifizettük a szállást, ahol még elfogadták az eurót, de mivel Csehországban alapvetően csehkorona volt akkor, elmentünk koronát kivenni a KB automatájából.
Vissza a szállásra, majd el a közeli étterembe, ami egy kicsit engem egy párkányi helyre emlékeztetett. Két adag főételt ettünk, sokat, sokat! Majd jól lehúztak minket az EUR-CZK váltási arányával, és buktunk 5 EUR-t kb. Amit az egyik elvesz, a másik ad.... Hát ja:) A reggeli 5 euró itt elment.
A szállás ára tartalmazott egy reggelit és szauna használatot is, amiből az utóbbira már nem volt erőnk végül, pedig pedzegettem, hogy kéne inni egy sört a melegben....
A szobánk is király volt, igazi felséges hely! LCD tévé, dupla ágy és klassz tusoló, no meg persze széf is tartozott hozzá!
Emlékszem, itt adta oda Marci a polóját, amiben onnantól voltunk, amikor nem bicós ruhában, persze. Sunday best, vagy valami ilyen csúfnevet kapott, hehe.
Végül pedig este gyorsan elnyomott minket az álom.

Folyt. Köv.

A rég várt út részletei - 2. felvonás

A második napon olyan nehezen keltünk fel, mint addig még soha. Összepakoltunk, fizettünk, és még indulás előtt jól belőttem Mohabát, hogy vezessen minket a következő kempinghez, amit Marci apukájával találtunk nem sokkal azelőtt éjszaka.
Próbáltam nem 100%-ig a gpsre hallgatni, mivel Marci mondogatta, hogy a 2-es főúton keresztül kéne távoznunk a városból, de a 95% még mindig túl soknak bizonyult... hát az úgy volt... na mindegy:)
Szóval mentünk a gps után szépen. Egyszer csak egy lámpánál leesett a láncunk, az egyik pontosabban.
Félreálltunk. Visszaraktam. Pár perccel később defektet is kaptunk. Sebaj! -mondtam, és kicseréltem a pótgumira, amiből volt nálunk egy szerencsére!
Aztán akkor kezdett el szemerkélni az eső. Felvettük az esőkabátokat, és mentünk tovább. Mohabá okosan átvezetett egy olyan hídon, amin tilos lett volna átmenni, mert gyorsforgalmi volt, minden esettre elég szép látvány tárult elénk onnan a városra:) Marci dobálta a kérdőjeleket, hogy mit csinál ez a gép? miért visz minket át a Dunán még egyszer, nem kéne neki, stb.... de itt nem igazán érdekelt a kételkedése, igazat adtam a drága gpsnek.
Megálltunk egy mosolyszünetre, vettünk a tescoban kaját meg olajat a láncra. Majd pár felüljáró és átvezető szakasz után eljutottunk az Ausztria tábláig, de azért előtte meglocsolt minket egy busz is, hogy érezzük igazán jól magunkat... így összeázva megfordultunk, hogy még nincs semmi veszve. Dél körül van, még bőven odaérünk a tervezett helyre, na persze....
Átmentünk a "tilos hídon" még egyszer. Dudaszóval meg is illették bátorságunkat, és kiabáltak is, azt hiszem, de abból semmi nem jött át. Már zuhogott, amikor az út emelkedni kezdett. Rá kellett vezetnem a biciklit egy patkára, amitől lett egy nyolcasunk, bár egy ideig, ezt nem éreztük még. Aztán pedig belefutottunk busz- vagy vonatállomásba, nem is tudom, de a lényeg, hogy zsákutcának bizonyult, és vissza kellett fordulnunk lefelé. Ekkor észrevettük a második defektünket is. Szép! - gondoltuk. Már készültünk feladni az egész Prágát, de Marcinak jött az ötlet, hogy oké, ne adjuk fel, áldozzunk ezen a napon többet a szállásra, és pihenjük ki ezt az egészet.
Így elkezdtük kérdezgetni az embereket, akiknek a többsége nem is beszélt angolul, németül, franciául, vagy csak szimplán nem akartak szóba állni két mocskos biciklis ruhába öltözött gyerekkel... ám végül egy buszmegállóban segítőkésznek bizonyultak, és adtak pár tippet hotelekről és más szálláslehetőségekről. Volt ott egy csaj, amelyik a hegy tetején javasolt egy jó kis hotelt, de oda trolli vagy sima busz ment fel, így mi inkább a gyalogos megoldást választottuk.
Elindultunk hát ázottan, büdösen a hegyre... kemény menet volt relatíve meredeken felfelé. Fél óra túrázás után megláttam egy panzió tábláját, amire azt hittem, hogy az a hotel, amit a csaj javasolt. Gondoltam megnézem, hogy fogadnak-e vendégeket. Elkezdtem lefelé caplatni, mert a családi háznál nagyobb panziócska ott feküdt jobbra a meredek úttól, amikor szembejött egy ugatós németjuhász, aki később nagyon kedves jószágnak bizonyult, ám először megijedtünk tőle, főleg Marci (tényleg így volt, nem csak magamat akarom fényezni:)). Kaptunk egy jó drága szobát az emeleten, azért annyira nem volt felszerelt, csúnyák voltak a falak is, de mindegy, legalább voltunk valahol.
Bekapcsoltuk a TVt, bár én semmire nem emlékszem ebből, de valami amerikai filmet néztünk magyar szinkronnal. Pár dolog megmaradt Marcinak: a film témája valamilyen atomtámadás, és egy atombunker elfoglalása volt, a főszereplő valamiért orvosnak adta ki magát, és egy bennszülött vakbelét kellett volna megműtenie, de az illető "szerencsére" meghalt, és így nem vágta fel a mellkasát a vakbele miatt, persze ezek után természetes, hogy happy end lett a vége.
Lementem, és kiszedtem a gumit ami kilyukadt, meg a másikat is előszedtem, és megkerestük a lyukakat rajtuk a régi jó vizes módszerrel, amire még Nagyapa tanított, aztán meg is ragasztottuk őket. Hehe, a székkel lesúlyoztuk, hogy reggelre mind a kettő működőképes legyen.
Ezen a napon körülbelül 5 óra alatt jobban elfáradtunk, mint az első napon. Mindenünket kiraktuk száradni oda, ahova csak bírtuk, lásd tévé, meg hasonlók. Vacsiztunk egyet, de a menüre már nem emlékszünk. Majd korán ágyba bújtunk...
Vége a második napnak!

ÚJRA ÉS ÚJRA

A gyertya fénye játszik a falakon, fekszem a hátamon, és a plafont bámulom.
Az álom mindent felkavar bennem ismét, szívem hevesen ver ébredésem után.
Minden egyes alkalommal ugyanaz az egész történet, soha nem változik.
Olyan mintha egy vonat tartana a szívem felé, zakatolva, megállíthatatlanul.
Csak jön, és jön. Az egyre hevesebben doboló hangszer ott fekszik a sínen,
és senki nem fog érte menni, mert messze van a világtól ez a hely.
Aztán egyszer csak valaki meghúzza a vészféket, a vonat lassul, csikorog.
Talán megmenekülök? A sín és a kerekek zaja fülsértő, és egyre hangosabb.
Kihagy a dobbanás, meg-megáll. Az elképzelt fájdalom nyila totálisan célra tart.
Odatalál, vagy el fogja véteni? Nem, ezúttal is megmenekül a vad a csapdájából.
Fáj a mellkasom. Kérdéseket próbálok megfogalmazni, de hiányosak.
Fekszem hát tovább gondolatok nélkül a gyertyafényben úszó szobában,
és lassan elmúlik a fájdalom. Álmom ezúttal boldog helyekre visz,
valakihez, aki meghallgat, simogat, és örül....

AZ IDŐN TÚL

Mi szép, ha az nem, ami a
szem nyugodtan megpihen?
Ami láttán a bús szív
újradobban egy jó helyen?

Mi? Oh, mondd, mi?! Tán az...
Nem. Az sem teljesen, igazán.
Vagy, mi kívül kápráztat,
belül mégis hideg márvány?

Mi szép, ha az nem, amin a
szem nyugodtan megpihen?
Hol idő homokja nem pereg,
és együtt vagy velem?

EGY RÉGEN VÁRT TALÁLKA

- Szia Kicsim!
- Szia! - futott felé sikítva - Úgy hiányoztál már! Végre itt vagy!
- Siettem. Siettem, ahogy tudtam. De ismersz, mindig elhúzódnak a dolgaim. Ám most itt vagyok már! Szóval mit szeretnél csinálni?
- Menjünk, és együnk egy fagyit, aztán sétáljunk... rengeteg mesélni valóm van a számodra! Jajj, de jó, hogy eljött ez a pillanat is!
- Hehehe! Te is hiányoztál ám nekem! Amikor már nagyon nehezen bírtam, mindig elővettem ezt! - előhúzza a közös fotójukat a zsebéből.
- Hát ez még megvan?!
Átölelték még egyszer egymást, és aztán elindultak.
Ahogy távolodott ez a két alak, megint úgy néztek ki, mint régen....

A rég várt út részletei - 1. felvonás

2009. Június 27-dikét írtunk, mikor Marci barátom és én útnak indultunk.
Reggel 9 körül felmentem Marciékhoz, mire mindent összepakoltunk már majdnem 11 óra volt, ha minden igaz. Ahhoz képest, hogy mennyit tököltünk, végül mégis sikerült felülni a bicóra:) Még pár fényképet készítettek a szülők rólunk, aztán úzsgyineki!:)
A felső úton kerültünk, aztán szépen lecsorogtunk a belvárosba. Kis pihi, erőgyűjtés után folytattuk utunkat a kitűzött napi cél felé, ami ugye bár Pozsony városát takarta. Esztergomból a hídon keresztül megérkeztünk Párkányba, kavarogtunk picit, majd délről megközelítettük a 63-as utat, amin mentünk is egy darabig.
A 63-as Komárno előtti szakasza egy picikét kihalt volt, legalábbis forgalom szempontjából, és szépen el is kezdtünk agyalni, hogy most mi lesz, ha az utat elöntötte a Duna, mert ugye a Duna az ott folyt mellettünk jó sok vizével együtt, ennek az oka pedig a sok eső utáni áradás volt. De végülis megúsztuk úszás nélkül, és két óra elteltével megérkeztünk Komárnoba, ahol Marci emlékezete szerint volt egy körforgalom, ami után volt egy autómosó, vagy szerviz, mind1, a lényeg, hogy a tetején egy rettentő nagy helikópáter terpeszkedett, püfeszkedett úgy ahogy illik:) Valószínűleg mentő helikopter volt amúgy.
Komárno után jött a "sima út". Sima volt, mert egy viszonylag új útról beszélhetünk, aminek a szélén még volt egy leálló sáv is mindkét oldalon. Széles volt, és mentünk is rajta bátran, ahogy csak bírtunk még a nagyobb forgalom ellenére is.
Aztán elhúzott mellettünk hirtelen egy csoport motoros.... csupán 180-200-zal:) Aztán lassan "befutottunk" Velky Mederbe (Nagymegyerbe), ahol találkoztunk egy kedves és büdös dánnal (ez nem biztos) egy boltnál, ahol vettünk egy vizet. Büdös volt, igen.... a csávó az 5000 km-es körét rótta éppen, vádlija olyan volt, mint más embernek a combja se, és nem volt nála csak víz, fényképező, meg hitelkártya. Emlékszem, hogy dicsérte a tandemcangát, sokkalta a csomagjainkat (200kiló velünk együtt, nem csoda), valamint mondta, hogy ő esténként eszik egy étteremben, és kimossa a cuccait, ott ahol alszik. Nagy kerülővel jött Magyarországra, és a végcélja Bosznia-Hervegovina volt, no meg onnan vissza az otthonába:) Érdekelte nagyon az, hogy a Balcsi milyen messze van, és hol van a nagymegyeri híd... Mivel mi ilyenről nem tudtunk, ezért a Komárno - Komárom és a Párkány - Esztergom közötti hidakat javasoltuk helyette. A végén még keveselte kicsit a mi 25-ös átlagunkat is, mert ő 35-tel ment. Gyakorlottabb volt, mint mi, de büdösebb is.
Aztán továbbtekertünk Pozsony felé...
Persze eljött a pillanat, ahonnét kezdve az idő marhára lassan telt már, és a kedvünk is elkezdett romlani. Dunaszerdahely mellett mentünk el (magát a várost nem láttuk, csak néhány lehajtót, ami odavezetett), amikor az időjárás lassacskán elborult.
Mielőtt odaértünk volna napi uticélunkhoz elkezdett szemerkélni az eső, majd mire átverekedtünk magunkat a sötét és kihalt külvároson már zuhogott is. Annyi rémlik, hogy rajtunk volt már az esőkabát is, mikor beértünk a városba.
A Zlaty Piesky Autokempingben szálltunk meg, pont, ahogy azt kinéztük előre. Nagyon kedvesek voltak velünk ezen a helyen, annak ellenére, hogy szarrá voltunk ázva, és fáradtak voltunk. Szóval hagytuk a sátorállítás, helyette egyből a kaját, pontosabban annak helyét, az éttermet céloztuk meg.
Marci hulla volt, mintha én nem lettem volna... Szóval láttunk úszkálni mindenféle szép dolgot, kis hallucinálás ételszagokról. Kívántuk a húst, mint addig még soha!
Étterem. Hát az szép volt. Mondjuk annyira nem voltunk büdösek, de azért nehezen szolgáltak ki... Kedvesek voltak, de a 3 pincérből csupán egy beszélt németül vagy angolul, akivel igencsak nehéz volt megértetni végül, hogy húst akarunk, sokat! :) A menü két barackos, gyümölcsös sült szelet volt fejenként valamicske körettel.
Evés után felvertük a sátrat, beköltöztünk, én még elmentem fürdeni, de Marcinak nem volt rá ingerenciája, így amikor visszaértem megemlítettem, hogy valóban kurva büdös... de már így maradt. Részemről pár perc alatt aludtam is, de Marcit zavarta a közeli villamos, amiből szerinte elég sok ment arra felé, én egyre se emlékszem valamiért.... :)
Folyt. Köv.

Nem sokára újraindul a móka...

Pontosabban újrakezdem az egészet... :) Igen, mert Marci kicsit részletesebben emlékszik, mint én. Bíztam abban, hogy ez így lesz! Szerencse, hogy él e földön ilyen jó emlékezőtehetségű ember, mint ő!
Előjáróban annyit, hogy a régi postokat viszont későbbiekben eltávolítom, vagy beleaplikálom, meglátom majd..
Jó éjszakát!

Miért?

"- Miért, Mr. Anderson? Miért? Miért? Miért csinálja? Miért kell föl? Miért harcol tovább? Talán azt hiszi, hogy valami többért küzd most, mint a saját élete? El tudja mondani, mi az? Tudja egyáltalán!? A szabadság!? Igazság!? Talán a béke!? Esetleg a szerelem!? Illúziók, Mr. Anderson! Az észlelés játékai. A labilis emberi elme ideiglenesen kivetülö délibábjai, amikkel próbál megalapozni egy valójában értelmetlen és céltalan létet. Valamennyi pontosan olyan mesterséges, mint maga a mátrix, noha olyan bárgyuságot, mint a szerelem, csak az ember teremthet. Ön bizonyára látja, Mr. Anderson, bizonyára tudja már, hogy nem nyerhet, tehát értelmet a harc. Miért, Mr Anderson? Miért? Miért ilyen makacs?

- Mert így döntöttem."

Egy apróbb kihagyás után...

Hát azt hiszem, igen feltűnő az a két éves picike szakadék a legutóbbi és a mostani post között :)
Na szóval igen... ideje lenne folytatni a prágai kalandot... meg is teszem, ígérem, a közeljövőben. Addig meg itt marad így, butácskán megszakadva :)
Ejj, jól elfelejtettem ezt a blogot, de most majd felvirágoztatom, hehehe!