A második napon olyan nehezen keltünk fel, mint addig még soha. Összepakoltunk, fizettünk, és még indulás előtt jól belőttem Mohabát, hogy vezessen minket a következő kempinghez, amit Marci apukájával találtunk nem sokkal azelőtt éjszaka.
Próbáltam nem 100%-ig a gpsre hallgatni, mivel Marci mondogatta, hogy a 2-es főúton keresztül kéne távoznunk a városból, de a 95% még mindig túl soknak bizonyult... hát az úgy volt... na mindegy:)
Szóval mentünk a gps után szépen. Egyszer csak egy lámpánál leesett a láncunk, az egyik pontosabban.
Félreálltunk. Visszaraktam. Pár perccel később defektet is kaptunk. Sebaj! -mondtam, és kicseréltem a pótgumira, amiből volt nálunk egy szerencsére!
Aztán akkor kezdett el szemerkélni az eső. Felvettük az esőkabátokat, és mentünk tovább. Mohabá okosan átvezetett egy olyan hídon, amin tilos lett volna átmenni, mert gyorsforgalmi volt, minden esettre elég szép látvány tárult elénk onnan a városra:) Marci dobálta a kérdőjeleket, hogy mit csinál ez a gép? miért visz minket át a Dunán még egyszer, nem kéne neki, stb.... de itt nem igazán érdekelt a kételkedése, igazat adtam a drága gpsnek.
Megálltunk egy mosolyszünetre, vettünk a tescoban kaját meg olajat a láncra. Majd pár felüljáró és átvezető szakasz után eljutottunk az Ausztria tábláig, de azért előtte meglocsolt minket egy busz is, hogy érezzük igazán jól magunkat... így összeázva megfordultunk, hogy még nincs semmi veszve. Dél körül van, még bőven odaérünk a tervezett helyre, na persze....
Átmentünk a "tilos hídon" még egyszer. Dudaszóval meg is illették bátorságunkat, és kiabáltak is, azt hiszem, de abból semmi nem jött át. Már zuhogott, amikor az út emelkedni kezdett. Rá kellett vezetnem a biciklit egy patkára, amitől lett egy nyolcasunk, bár egy ideig, ezt nem éreztük még. Aztán pedig belefutottunk busz- vagy vonatállomásba, nem is tudom, de a lényeg, hogy zsákutcának bizonyult, és vissza kellett fordulnunk lefelé. Ekkor észrevettük a második defektünket is. Szép! - gondoltuk. Már készültünk feladni az egész Prágát, de Marcinak jött az ötlet, hogy oké, ne adjuk fel, áldozzunk ezen a napon többet a szállásra, és pihenjük ki ezt az egészet.
Így elkezdtük kérdezgetni az embereket, akiknek a többsége nem is beszélt angolul, németül, franciául, vagy csak szimplán nem akartak szóba állni két mocskos biciklis ruhába öltözött gyerekkel... ám végül egy buszmegállóban segítőkésznek bizonyultak, és adtak pár tippet hotelekről és más szálláslehetőségekről. Volt ott egy csaj, amelyik a hegy tetején javasolt egy jó kis hotelt, de oda trolli vagy sima busz ment fel, így mi inkább a gyalogos megoldást választottuk.
Elindultunk hát ázottan, büdösen a hegyre... kemény menet volt relatíve meredeken felfelé. Fél óra túrázás után megláttam egy panzió tábláját, amire azt hittem, hogy az a hotel, amit a csaj javasolt. Gondoltam megnézem, hogy fogadnak-e vendégeket. Elkezdtem lefelé caplatni, mert a családi háznál nagyobb panziócska ott feküdt jobbra a meredek úttól, amikor szembejött egy ugatós németjuhász, aki később nagyon kedves jószágnak bizonyult, ám először megijedtünk tőle, főleg Marci (tényleg így volt, nem csak magamat akarom fényezni:)). Kaptunk egy jó drága szobát az emeleten, azért annyira nem volt felszerelt, csúnyák voltak a falak is, de mindegy, legalább voltunk valahol.
Bekapcsoltuk a TVt, bár én semmire nem emlékszem ebből, de valami amerikai filmet néztünk magyar szinkronnal. Pár dolog megmaradt Marcinak: a film témája valamilyen atomtámadás, és egy atombunker elfoglalása volt, a főszereplő valamiért orvosnak adta ki magát, és egy bennszülött vakbelét kellett volna megműtenie, de az illető "szerencsére" meghalt, és így nem vágta fel a mellkasát a vakbele miatt, persze ezek után természetes, hogy happy end lett a vége.
Lementem, és kiszedtem a gumit ami kilyukadt, meg a másikat is előszedtem, és megkerestük a lyukakat rajtuk a régi jó vizes módszerrel, amire még Nagyapa tanított, aztán meg is ragasztottuk őket. Hehe, a székkel lesúlyoztuk, hogy reggelre mind a kettő működőképes legyen.
Ezen a napon körülbelül 5 óra alatt jobban elfáradtunk, mint az első napon. Mindenünket kiraktuk száradni oda, ahova csak bírtuk, lásd tévé, meg hasonlók. Vacsiztunk egyet, de a menüre már nem emlékszünk. Majd korán ágyba bújtunk...
Vége a második napnak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése