CÉLTALANUL

- Meglepődnél, ha azt mondanám, hogy soha nem tudtam, merre menjek? Soha nem én irányítottam a sorsomat? - kérdezte a fiatal fiút.
- Hehe, biztosan! Te egy talpra esett ember vagy. Látszik rajtad, hogy tudod, mi lesz a következő lépésed. Látod magad előtt a jövőt, pontosan úgy, ahogy meg fog történni majd.
- Pedig tévedsz. Szerencsém volt eddig az életben. És azt hiszem, így van vele a legtöbb ember. Csak van, aki kevésbé szerencsés...
- De... - hitetlenkedett az ifjú - akkor hogy lehet, hogy azt csinálod, amit szeretsz? Azzal vagy, akit szeretsz?
- Ezt is rosszul látod... Csinálom ezt, mert így jött ki, és elfogadtam, sőt szeretem is. De nem volt célom soha. És megfogtam Isten lábát, amikor találkoztam Vele, és megismerkedtünk.
- Tényleg?
- Igen, tényleg. Szerencsém volt, ám nem biztos, hogy ez mindig így marad. Meglehet, hogy maholnap elvesztem mindenem, és földönfutó leszek, aki az utcán él egyedül...
- Áh, azt már egyáltalán nem tudom elképzelni rólad.
- Pedig jöhet egy árvíz, kitörhet egy háború, felemelhetik az adókat még jobban, bármi megtörténhet. De az a jövő zenéje. Nekem nincs célom. Élek így boldogan, és mindig azt csinálom, amit épp elém hozz az a szövőművész. Szeretem az embereket, legfőképpen a feleségem és a két lányom. Úgy érzem, hogy ez elég.
- De akkor hova tartasz?
- Nem tudom. Édes fiam, ezt bizony nem tudom. Kéne? Vajon tényleg szükséges lenne? - gondolkodott el a férfi.