A gyertya fénye játszik a falakon, fekszem a hátamon, és a plafont bámulom.
Az álom mindent felkavar bennem ismét, szívem hevesen ver ébredésem után.
Minden egyes alkalommal ugyanaz az egész történet, soha nem változik.
Olyan mintha egy vonat tartana a szívem felé, zakatolva, megállíthatatlanul.
Csak jön, és jön. Az egyre hevesebben doboló hangszer ott fekszik a sínen,
és senki nem fog érte menni, mert messze van a világtól ez a hely.
Aztán egyszer csak valaki meghúzza a vészféket, a vonat lassul, csikorog.
Talán megmenekülök? A sín és a kerekek zaja fülsértő, és egyre hangosabb.
Kihagy a dobbanás, meg-megáll. Az elképzelt fájdalom nyila totálisan célra tart.
Odatalál, vagy el fogja véteni? Nem, ezúttal is megmenekül a vad a csapdájából.
Fáj a mellkasom. Kérdéseket próbálok megfogalmazni, de hiányosak.
Fekszem hát tovább gondolatok nélkül a gyertyafényben úszó szobában,
és lassan elmúlik a fájdalom. Álmom ezúttal boldog helyekre visz,
valakihez, aki meghallgat, simogat, és örül....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése