2019. augusztus 27., kedd

NÉHA...

Néha fura dolgokra képes az ember...

Néha másért olyat tesz,
amit saját magáért nem tenne.
Néha kiáll olyan mellett,
akiről tudja, nem érdemli meg.

Néha szeret valakit, akiről
tudja, sosem fogja viszont szeretni.
Néha megbántja a barátait,
pedig igazából nem is rájuk haragszik.

Néha úgy játszik, bolondozik,
mint egy gyerek a kedvenc játékaival.
Néha bánkódik és sír, mindegy
milyen oka legyen: múlt, jelen vagy jövő.

Néha szégyelli magát mások előtt,
néha pedig teljesen magabiztos a döntéseiben.
Néha van olyan pillanat is,
amiben mosolygósnak és boldognak láthatjuk.

És ezek néhák mind egytől-egyig számítanak az életünkben...

2012. január 8., vasárnap

Kumman!


           Egyszer volt, hol nem volt, volt egy osztály, aki az utolsó heteit töltötte az iskolában érettségi előtt.
Az osztálytársak egyre közelebb került egymáshoz, és nagyon sok barátság alakult ki a kezdeti nehézségek után. Járt ebbe az osztályba két srác is, na jó, nem csak kettő, több is, de a főszerepet ezek ketten alakították, ja és persze Kumman!
           Gondolom kíváncsiak vagytok ki is ez a Kumman. Biztosíthatlak afelől titeket, hogy bizony a történet végére megtudjátok! Mindent. És remélem jót fogtok nevetni! Én speciel nevetek az egészen már most is, pedig még le se írtam.
            Maru és Berry mindig is jó barátok voltak, eleinte nem annyira, de kishamar megismerték, és mindig segítették egymást. Így a suli végére már legjobb barátok lettek. Maru volt a legokosabb az osztályban, és Berry pedig a legsegítőkészebb, legjobb szívű ember.
           Szerenád idején úgy alakult, hogy ezek ketten úgy döntöttek jól be fognak rúgni minden egyes nap, hogy emlékezetes legyen az utolsó év vége, a szerenád. Így a 3 napos 'turné' első reggelén jól bevásároltak sörből. Miből másból?! Egy jó nagy hátizsákot pakoltak tele jó pár üveggel, és indultak útnak. Az éneklés nagyon jól ment, legalábbis számukra úgy tűnt, másoknak ez, persze, nem annyira így jött le.
           Az utolsó nap végére totálisan készen voltak, alig volt kedvük már kibontani még egy sört. De végül mégis megtették. A jól megszokott beszélgetős helyükön, egy csodálatos kilátással rendelkező dombtetőn szisszentettek (így is nevezték, amikor sört bontottak). Onnan az egész várost belátták, és gyakran töltötték ott a péntek estéket, előfordult, hogy nem csak ketten, de az volt a jellemzőbb.
           Szóval ismét eljött az este. A két jó barát iszogat, beszélgetnek. Iszonyatos fáradtság, és egy túlzott nyugalom öntötte el őket, amikor egyszer csak megzavarták őket. Egy hang! Az irányába néztek, ám semmit nem láttak. Biztos csak az elméjük játszik velük, gondolták, ám ekkor a hang megismétlődött. Gondolkodni kezdtek, hogy biztos valamilyen állat. Ám nem találták, elijeszteni meg dobogással sem tudták, így úzsgyi neki! Futni kezdtek. 
           Futottak! Futottak rémülten, úgy hogy a lábuk alig bírta! Persze, a sört ott nem hagyták volna, azt cipelték magukkal, ügyelve, hogy ki ne ömöljön. Leértek a dombról. Mire a hang közvetlenül mellettük ismét megszólalt. Felkiáltottak, és rohantak még majd 1 kilométert egészen az iskoláig, ott a kimerültségtől lerogytak egy padra. Egymásra néztek, és Maru megkérdezte Berryt, hogy szerinte követi-e még őket az a valami. Végül megállapodtak abban, hogy nem, valószínűleg ilyen távolra nem jön el. Aztán elkezdtek azon tanakodni, hogy minek nevezzék el. Előbb Kummancs lett a neve, de az túlságosan is kedvesnek, aranyosnak hangzott, ez meg őket akarta, vagy éppen a sörüket. Így hát, hogy komolyabban hangozzon, a neve Kumman lett, mert úgy kummogott!!
            15 perce, ha ott ültek, amikor egyszer csak Kumman ismét megszólalt a pad mellett. Na több se kellett, egészen hazáig kapkodták a lábukat a sör nélkül. 
            Soha többé nem találkoztak ezzel a titokzatos és veszélyes lénnyel, ám mindenki kinevette őket, aki hallotta a történetet, így én is! Remélem Ti is jót szórakoztatok rajta! Egészségetekre!


2011. november 12., szombat

A rég várt út részletei - 6. felvonás


Az utolsó nap... hmm :)) még mindig emlékszem, hogy milyen.... najó igazából nem emlékszem arra, hogy milyen volt a napfelkelte, de olyan jól hangzott volna itt....
Szóval felkeltünk. Tisztálkodtunk, rendbe raktuk a cuccokat, meg hasonlók. Aztán fogtunk magunkat, és elmentünk a közeli boltba vásárolni sok-sok szalámit, zsömlét, amitől rendesen jól laktunk, talán túlságosan is, de gondoltuk ez nem lesz baj, mert már csak 70 kilcsi volt hátra Prágáig, az utunk végső céljáig!
Az úton jó ütembe haladtunk, és egyre több és több lett a Prága felé menő és onnan jövő Staro Pramenes teherautók száma.
Még négy vagy öt hegyet másztunk meg, és mindegyiknél abban reménykedtünk, hogy mögötte Prága terül majd el, de csalódnunk kellett, mert bizony egyik után se az jött. Azért megnyugodtunk, amikor beértünk Prága járásába (azt hiszem járások vannak ott).
Persze ekkor már nem volt nehéz a végső útszakasz, csak bosszantónak bizonyultak a hegyek. Ahogy közeledtünk a város felé, volt egy kocsi, amelyik bevágott elénk egy alacsonyabb rendű útról, nem lett volna gáz, de rendesen fékeznünk kellett, és anyáztunk is rendesen rá.
Aztán jött a rémálom. A Prága előtti utolsó 10 km. Szörnyű volt! Áh, azt a stresszt senkinek nem ajánlom! Pff. Hatalmas forgalom, keskeny út, biciklisek semmibe vétele, nagyjából így lehet leírni az ottani helyzetet. Többször szükségesnek bizonyult letérni az útról a járdára, bár általában még járda se volt, hanem csak az út melletti szántás, vagy köves rész. Kamion elől úgy rántottam le a biciklit az útról, mintha a halál loholnak mögöttem. Szerencsére, megúsztuk mindenféle különösebb esés nélkül, ami szintén csodának számít, szerintem.
Egyszer egy rendőr elengedések lehetővé tétele céljából is lehúzódtunk, amit a rendőr meg is köszönt. Ámultunk egyet, mert az ilyesmi ritka Magyarországon.
Végül elértük ennek az útnak a végét, és ráhajtottunk egy szélesebbre. Majd átmentünk a körgyűrű felett, ezután ipartelepek, sötét helyek következtek, némelyik igen büdös szaggal bírt.
Lepukkant lakótelepek tarkították a külvárost, a legszegényebb negyed, gondoltuk, ahogy a széles, villamos által szelt útról láttuk. Eléggé szoci környezet volt.
Aztán beértünk a normálisabb és gazdagabb részekre. Előbb egy jobb állapotú lakótelepre, később pedig egy kertvárosi részre, ahol neki álltunk keresgélni az esti szálláshelyet. Találtunk is hamar viszonylag, csak eléggé el volt rejtve. A neve Dajane Penzion volt, és egy nagyon aranyos idős házaspáré volt a ház. A bácsi inkább németül értett meg minket, míg a néni beszélt kicsit angolul is. Érdekesnek tűnt akkor, hogy a vendéglátáshoz szükséges dolgokat viszonylag jól beszéli, míg a többit nagyon zötyögősen, akadozva és rosszul. Most már tudom, hogy valószínűleg azért van ez így, mert ezek a dolgok létfontosságúak ahhoz, amivel foglalkoznak, viszont a többi nem, így arra nem emlékszik annyira a régi tudásából, ami valószínűleg igen jó volt neki.
Jóindulatú, kedves házaspár volt egy agresszív kutyával, szerencsére nem nagyon engedték közénk.
Valószínűnek tartottuk, hogy régebben családi házként funkcionált a panzió. Talán éppen az ő gyerekeik távozása után alakították át.
A szobák nagyok voltak, tetőtériek, konyhával, fürdőszobával és terasszal rendelkeztek. A reggeli 2 euró volt per fő, míg a szállás 900 korona. Foglaltunk Attilának és Hanzinak is szobát, akik délután érkeztek.
De mielőtt megjöttek, punnyadtunk a szobában egy jó kis tusolás után, úgy ültem a szobában a fotelben, mint aki gyilkolni készül, amikor Marci kijött a zuhany után. Vicces volt, de kb mindenen röhögtem akkor. Hisz odaértünk, boldogok voltunk. Teljesítettük azt, amit nagyon kevesen tettek meg addig, najó legalábbis az ismeretségi körünkből :)
Marci apukája és Hanzi lecuccoltak a másik szobába, majd elmentünk kajálni egy közeli kis étterembe, ami nagyon hangulatos volt. A kaja isteni volt, Attiláé késett a legtöbbet, de amikor kihozták, a nyálam majd kifolyt az asztalra. Egy óriási disznócomb jól megsütve megfűszerezve... hmmmm!
Az étterem mellett volt egy tábla, rajta a lamborghini jele. Ezt azért emelem ki, mert mielőtt elindultunk, gondolkoztunk egy lamborghini tandem biciklin, de végül maradtunk a jó öreg tájváni tandemnél, hehe. Mindenesetre felhúzott egy picit, amikor megláttam azt a táblát, és kicsit azóta is bosszant, ha egy olyat látok.
A belvárosba villamossal mentünk jó sokáig, próbáltunk jegyet venni valahol, telefonon is, de nem ment valami fényesen, így blicceltünk.
És hogy milyen volt Prága? Berúgtunk-e, ahogy akartunk? Haza jutottunk-e? Az mind kiderül a Prága című lezárásból ;)

2011. november 2., szerda

A rég várt út részletei - 5. felvonás

Szerdán, vagyis másnap indultunk el Velké Bitesből Kutná Hora felé. A táv 123 km hosszúra volt tervezve, és ennyi is lett, amivel nem számoltunk, az az volt, hogy ebből a 123-ból 110 hegyes völgyes menet volt.
Velké Bitesből egy dombbal indítottunk, ami bemelegítésnek durvára sikeredett, de utána szépen haladtunk a nap további részében. A táj mellettünk gyönyörű volt és változatos, ahogy süvítettünk, főleg emelkedőn felfelé...
Keresztülhaladtunk Ždar nad Sazavoun, majd még egy nagyobb domb következett Havlickuv Brod előtt, ahol is megkergetett minket egy méhecske... hogy az ember mire nem képes hegynek felfelé, ha üldözi egy ilyen fenevad?!
Havlickuv Brodban kapott el minket az iszonyatos jégeső még Marci apukájával, amikor elugrottuk megnézni az utat autóval. A tandemen is megörültünk, amint megláttuk a város üdvözlő tábláját, ám ez a boldogság hamar elmúlt, amikor is kristálytisztává vált előttünk, hogy itt bizony elég nagy a forgalom, elég keskenyek az utak, és nem nagyon tolerálják a gyalogosok, ha felhajtasz a járdára biciklivel, de hát muszáj volt....
A város végén megálltunk egy abcnél, hogy vegyünk vizet. Majd folytatódtak a dombok, hegyek és völgyek. Mielőtt teljesen elfogytak volna, még azért kerestünk egy nagy kalandot magunknak, pontosabban az talált meg minket. Az egyik kisebb faluban (vagy városban) leszakadt az első csomagtartónk. Előtte is mozgott oldalra, néha súrolta a kereket, de nem gondoltuk volna, hogy le akar majd fordulni. Mielőtt megtörtént volna, emlékszem, hogy odanéztem, de már nem tudtam mit tenni, a csomagtartó elindult előre... jött egy hopp, majd még egy, ahogy a két kerékkel átgázoltunk a cuccokon. Vicces volt, és egyben igen nagy szerencsénk is volt, mivel nem lett bajunk, még el se estünk. Röhögtünk. Aztán a Marci nadrágszíjával felerősítettük rá a csomagot, és mentünk tovább. Persze, innentől kezdve Marci kevésbé bírt tekerni, max félgőzzel.
Ismét útépítésbe ütköztünk, ahol végig tolnunk kellett a bicót, de már csak 1-2 km volt hátra. Közel voltunk, majd el is értük Kutná Horát. Röviddel a GPS bekapcsolása után, az be is szart, így céltalanul mászkálni kényszerültünk a dombon fekvő (mellesleg csodaszép) városban. Tök fáradtak voltunk, és majd éhen döglöttünk, ahogy kerestük a kempinget, ahol megszállhatunk.
Marci cipelte a bicikli mellett a rákötözött súlyos táskát, én meg toltam a maradék jó pár kilós vadállatot. Kb. 1 óra mászkálás után megtaláltuk a helyet, ami Barbarossa névre hallgatott. Sokáig nem maradtunk, csak lecuccoltunk, és ahogy voltunk cangás ruhában vágtunk neki kaját keresni.
Először egy pizzériába vezetett a hasunk, majd mivel fejenként egy pizza semminek bizonyult, továbbálltunk egy étterembe. A lehető legpuccosabb éttermet találtuk meg, szerencsére. Ahol igencsak sokat kellett várnunk a kajára. Így ott büdösen, koszosan kezdett kicsit kényessé válni a helyzet. Viszkettem a nyamvadt kis bogaraktól, amiket Csehország rejt a tájain. Elkezdtem hát levakarni magamról őket a villával, de erre nem szóltak semmit. Próbáltam feltűnés mentesen csinálni, talán sikerült. Megkajáltunk, fogalmam sincs, hogy mit, aztán 10% borravalót is hozzácsapva a számla végösszegéhez, távoztunk. A borravalónak nagyon örült szemmel láthatóan a csaj, aki felszolgált.
A városról még annyit, hogy nagyon festői volt, tele girbegurba utcákkal, könnyű volt eltévedni, mégis szívesen visszamennék egyszer majd.
Visszamentünk a kempingbe, ahol egy darab tusolós zsetont vettünk, amin a tulaj (elég ittas állapotban lévő ürge) jót röhögött. De miért csak egyet vettünk??! Na ez örök rejtély marad, azt hiszem.
Marcinak összegyűjtöttem a helyi pénz érmekészletét (forgalmi érmesort).
Sátort állítottunk, majd aludni tértünk, és csak másnap mentünk fürdeni, tisztálkodni.

Folytatása következik....

2011. október 27., csütörtök

A rég várt út részletei - 4. felvonás

Szóval.... a 4. napon....
Mikor felkeltünk kimentünk reggelizni... azóta se ettem szállodában olyan jó reggelit, mint ott. Volt mindenféle, ami finom, ami jó, és ami egészséges is persze. Kifejezetten elégedett voltam a nagy választékkal. És össze-visszaettem a különböző lekvárokat, vajakat, felvágottakat, sajtokat, és joghurtokat, ittunk egy teát is. Majd el kezdtünk készülni az útra.
Kiöntögettem a kulacsokból a poshadt vizet és izotóniás italunkat, majd feltöltöttük őket hátul a parkolóban. Kezemben egy kis műanyag csomag, benne fehér por.... kicsit se néztem ki drogosnak, áh dehogy!:) Elmentünk gumibelsőt venni még, és nem tudom, hogy ezen a napon, vagy a harmadikon, de Breclavban veszett el az egyik bicós kesztyűm, sajna.
11 is volt, mire végre útnak indultunk.
A Pozsony- Prága vasúti pálya mellett vezetett útunk észak elé, többször átszeltünk jobbról és balról, ahogy haladtunk. A közelben volt a 1-es autópálya is, de nem láttunk rá.
Már körülbelül 14 km-t megtettünk, mikor közeledni látszottunk Hustopecéhez. De sajnos Murphy úgy döntött közbe szól ma is. És a betonlapokkal burkolt úton egyszer csak a váltónk megadta magát. Fogta és kitekeredett a helyéről és kampec. Hát klafa! Fogtam letéptem, hogy azért hadd guruljon szegény hátsó kerék, és betoltuk a paripát a városig. Épp burkoltak a srácok ott, így volt egy kisebb dugó, és ráadásul meleg is. 2 km után végre beértünk Hustopecébe.
Aztán ahogy betértünk a benzinkútra, az információ forrásunkhoz, megkérdeztük, hogy hol találunk bicikli szervizt. Az egyik krapek megértette a szerviz szót, és elmagyarázta több nyelven, hogy merre és hogyan, valamint megmutatta térképen is a helyet. Köszöntünk.
Ahogy meg van írva, eltévedtünk. Sebaj, összefutottunk az imént magyarázó benzinkutassal, aki olyan rendes volt, hogy elkísért minket egészen a szervizig, ahol elmagyarázta a szerelőnek, hogy mit is kéne csinálni a bicóval.
Kicserélte a Schimano váltónkat egy teljesen ugyanolyanra, röhögtem is, és Marcival megállapítottuk, hogy ismét bírni fog 500 kilométert.... meg azt is, hogy a legtöbb cseh nagyon rendes, és nem akarnak átverni. Kb. 5000 forintot fizettünk átszámítva, és még centírózás is volt az árban, tényleg rendes volt a szerelő hiába nem értett se angolul, se németül, se sehogy, ahogy mi.
Szegény Marci az egész javítást kint vészelte át a csomagokra vigyázva a nagy melegben. Unatkozott is rendesen. Tovább...
Hustopece után lassan megeredtek a dombok felénk, fogyott a víz, és valamiért (Moha bá) megint letértünk az eredetileg általunk kitalált útról. Kis falvakon mentünk keresztül, és hát a víz csak fogyott és fogyott, majd elfogyott, és meleg volt....
Az egyik faluban volt egy picike templom, előtte pedig egy nyomós kút. Szomjazva odatekertünk gyorsan, ám a kút nem működött. Pff. Hát ott én majdnem belerúgtam a kútba, de ehelyett csak felnevettem. És folytattuk a vízkeresést. A következő, vagy talán még ugyanabban a faluban találtunk egy kisboltot, ahol vágyakozva vettünk vizet, fizettünk és ittunk.
Az eredeti terv szerint bementünk volna Brnoba is, de mivel volt a kis kitérőnk, úgy esett, hogy gazdaságosabb volt mégse bemenni, és ahogy egy elkerülő útra felvezető emelkedő jött, jól összebalhéztunk Marcival. Nagy emelkedő volt, és Marci nem hitte el, hogy nem tudok lejjebb váltani már, és csak szórakozom. Könnyedén felmentünk dühből a végére... és hamar kibékültünk.
Ezután újabb és újabb emelkedők következtek, majd egy hegy jött hosszú kanyargós úttal felfelé, és egy vasúti átkelővel díszítve. Moha bá ezen a napon megmutatta, hogy tud szívatni rendesen. A legmagasabb hegyet rakta elénk, amit csak képzelni bírtam. A lábánál Marci miatt álltunk kicsit, elhajtott egy szuper Audi mellettünk (biztos a vonatról szedték le, amit láttunk az útról még korábban - gondoltam). Aztán ezen az emelkedőn rákényszerültünk olyanra, amire azelőtt még soha hegy miatt, és utána se többet: tolnunk kellett a biciklit. Hát toltuk, igaz felváltva, de így is nehéz volt, megterhelő. Fent a legtetején Marci hallott egy farkasüvöltést ("amúgy ott tényleg élnek farkasok"- Marci hozzáfűzése), én pedig röhögtem rajta, tisztára beparázott, hehe. Végül nem evett meg minket, persze lehet, hogy azért, mert büdösek voltunk és izzadtak... ki tudja! Mindenki jól járt!
Ezután egy laza és hosszú gurulós szakasz következett. Párszor még átszeltünk a síneket, amik immár Prágát és Brnot kötötték össze kelet-nyugat-i irányban. S lassan, de biztosan megérkeztünk Velké Bitesbe. Tipikus turista kisváros volt. A szállásunk pedig egy elég puccos hely lett. Lift, vörös kárpit, meg elég sok hasonló dolog. Sajnos a cangát nem igazán tudták hová rakni, ezért a folyóson hagyták, amiből később kisebb vita lett a főnök és az alkalmazottak között, mert egy kövér német gyerek nem fért el tőle.
Kaptunk kaja jegyet, a vacsi benne volt az árban, azt hiszem, és így lehetett leenni. A földszinten két étteremrész volt, ami állt egy jegyes oldalból, és egy klasszikus oldalból, vagy valami hasonló elosztást találtak ott ki rá, nem egészen értettük a logikáját, hiszen egy ház, meg minden.
Miután megettünk az első adag kaját, mondtuk, hogy "Two more, please!", de félreértették, és mindenképpen meg akartak nyugtatni minket arról, hogy másnap is ehetünk ott. Így fogtunk magunkat és átszlisszoltunk a másik étterem részre, és ott is ettünk egyet. Ott a falon nagy sztárok fényképei voltak kint, talán azoké, akik jártak ott, nem 100.
Az emeleten már várt a szobánk, ami egész jól berendezett, kicsit germános stílusú hely volt. Nem kicsit voltunk fáradtak és szédültünk, de még előttünk állt 193 km.
Itt véget ért a kedd, és aludtunk egy szépet.

Folyt. Köv.

2011. október 25., kedd

CÉLTALANUL

- Meglepődnél, ha azt mondanám, hogy soha nem tudtam, merre menjek? Soha nem én irányítottam a sorsomat? - kérdezte a fiatal fiút.
- Hehe, biztosan! Te egy talpra esett ember vagy. Látszik rajtad, hogy tudod, mi lesz a következő lépésed. Látod magad előtt a jövőt, pontosan úgy, ahogy meg fog történni majd.
- Pedig tévedsz. Szerencsém volt eddig az életben. És azt hiszem, így van vele a legtöbb ember. Csak van, aki kevésbé szerencsés...
- De... - hitetlenkedett az ifjú - akkor hogy lehet, hogy azt csinálod, amit szeretsz? Azzal vagy, akit szeretsz?
- Ezt is rosszul látod... Csinálom ezt, mert így jött ki, és elfogadtam, sőt szeretem is. De nem volt célom soha. És megfogtam Isten lábát, amikor találkoztam Vele, és megismerkedtünk.
- Tényleg?
- Igen, tényleg. Szerencsém volt, ám nem biztos, hogy ez mindig így marad. Meglehet, hogy maholnap elvesztem mindenem, és földönfutó leszek, aki az utcán él egyedül...
- Áh, azt már egyáltalán nem tudom elképzelni rólad.
- Pedig jöhet egy árvíz, kitörhet egy háború, felemelhetik az adókat még jobban, bármi megtörténhet. De az a jövő zenéje. Nekem nincs célom. Élek így boldogan, és mindig azt csinálom, amit épp elém hozz az a szövőművész. Szeretem az embereket, legfőképpen a feleségem és a két lányom. Úgy érzem, hogy ez elég.
- De akkor hova tartasz?
- Nem tudom. Édes fiam, ezt bizony nem tudom. Kéne? Vajon tényleg szükséges lenne? - gondolkodott el a férfi.

2011. október 23., vasárnap

Csillagok

Hmm.. Szeretem a csillagokat! Pedig milyen kis apró dolgoknak tűnnek innen nézve a Földről. És mennyi van! Gyakran képzelem el, hogy egy-egy csillag talán életet rejt, vagy talán már letűntek rajta a civilizációk, és fel is robbant réges-régen...
Volt időszak, amikor csillagász akartam lenni... Igen, csillagász, aki csillagokat vizsgál, tanulmányozza őket, és leírja, amit lát. Tetszett a dolog! Még Nagyapával vizslattunk gyakran őket nyaranta, amikor kisgyerek voltam. Volt is egy könyve a csillagokról, emlékszem a halvány kék borítójára, nagyon szerettem. Rengeteg csillagképet megtanultam belőle, és azt a párat, ami látszott akkor, amikor ott voltunk, meg is kerestem, és nézegettem akár órákon át...
Milyen jó is volt az! Bezzeg, most már csak a Kis Göncölt ismerem fel, ami elég gáz:(
Azon gondolkoztam a minap, hogy egy csillag egy év múlva is ugyanott lesz újra? Vagy milyen ciklusokban változik az égbolt? És mikor láthatom azt a csillagot újra, amit éppen akkor láttam meg, mikor Pannit haza kísértem? Egy év múlva, azt hiszem, megint ott lesz, mert egy picit utána néztem, és az derült ki, hogy a csillagképek az év bizonyos hónapjaiban láthatóak csak az égbolton. Azt is olvastam, hogy nem mindegyiket lehet látni Magyarországról. De az a csillag ott volt, tehát látni fogom jövőre is, és szeretnék emlékezni rá, nem akarom elfelejteni, mert ez most fontos nekem!
Pedig csak egy parányi fénylő valamiről beszélek innen fényévekre, amit igazából fel sem bírok fogni, olyan távol van.... na azt hiszem ezért szeretem annyira a Sci-fit:)) Éljen a Star Wars és a Csillagkapu!
(köszönöm Nagyapa, nyugodj békében!)